A fotózás már gyerekkoromban izgatta a fantáziámat. Már akkor is úgy tekintettem a világra, hogy azt néztem, mi az, amit jólenne megörökíteni az utókor számára.
Az első gépem az egy orosz csoda volt. Smena 8M. Mondanom sem kell, hogy nem egy tükörreflexes gépről van szó. Alap objektív, némi beállítási lehetőségek és már lehetett is fotózni. Na persze némi időbe telt, mire viszont láthattuk munkánk gyümölcsét. Ugyanis akkoriban a filmet el kellett vinni előhívatni és persze nem a kis falumba, hanem a szomszéd kisvárosba. Ezek után nem maradt más hátra, mint várni egy-két hetet és mehettünk is a képeinkért.
A nagy változást a digitális gépek megjelenése jelentette. Még emlékszem az első digitális gépre, ami a kezemben volt. Forgattam, nézegettem és meg voltam győződve, hogy itt van a menyország. Nem sokkal később kipróbálhattam egy tükörreflexes filmes gépet és ismét hason pattogtam egy hétig. De aztán jött az igazi bumm. Kézbevehettem egy igazi nagyágyút, egy Nikon D-100-at. Egek, mostmár így visszagondolva csak mosolygok magamon, de akkor ez hihetetlen nagy szám volt a számomra. Nem munkaeszköz, hanem egy technikai ékszer, egy státuszszimbólum. Persze szépen lassan ez a varázs is elmúlt. Mára csak egy szép emlék. Már mint szószerint is, mert ellopták.
A fotózás csínnyát-bínnyát Gántay Feri barátomtól tanultam nagy igyekezettel és őszinte rácsodálkozással az alkotásaimra. Megtanultam bánni, nem csak a géppel, de magával a modellel is, hisz ez egy olyan műfaj, ahol fontos a bensőséges kapcsolat. A modellnek bíznia kel a fotósban, hogy tisztán lássa mikor állt be a modell. Ez utóbbi ment nehezebben bevallom, de azért sikerült sok vidám percet átélnem a modellekkel és ezt utólag is nagyon köszönöm nekik.